Bernáth Zsolt és csapata kitalálta, hogy hosszú évek után megint legyen magyar ifjúsági kalandfilm. Volt egy könyvük, összegyűjtöttek hozzá húsz millió forintot, és megcsinálták a Sherlock Holmes nevébent a rendező szülővárosában. A hozzáállás példás, de nem csak azt lehet dicsérni. Sikerült olyan mozit összehozniuk, amire bátran elmehet az egész család: a gyerekek biztos élvezni fogják, és a felnőttek sem fognak unatkozni közben.


Két srác a nyári szünetben elhatározza, hogy Sherlock Holmesnak (Szénási Kristóf) és Dr. Watsonnak (Ungvár Ádám) fogják egymást szólítani. Szabadidejüket nyomozással ütik el: arra próbálnak rájönni, hogy mi állhat gyerektársaik eltűnésének hátterében. Páran ugyanis felszívódnak, és mire előkerülnek, már nem hasonlítanak régi önmagukra: zombiként álldogálnak a játszótéren. Ádler Ica (Kugler Nikolett) feltűnésével trióvá bővül a nyomozócsoport. Ő az egyetlen, aki tudja tartani a lépést Sherlock intellektuális tempójával.

Egyik gyerekszínészre sem lehet panasz, a Sherlockot játszó Szénási Kristóf jó arányban vegyíti a nyomozólegenda utánzásához elengedhetetlen komolykodást a korához illő viselkedéssel. Kugler Niki pedig a film egyik fénypontja tüneményes stílusával: megmutatja, hogy nem kell behódolni, egy kislány is lehet ugyanolyan okos és önálló, mint Sherlock. Apróbb szerepekben feltűnik még a filmben Karalyos Gábor, Gáspár Tibor és Tahi Tóth László.


A kisvárosi nyomozók turkálós ruhái (kordnadrág, farmeroverall, több számmal nagyobb póló) jelzik a legnyilvánvalóbban, hogy titkon mit is akartak az alkotók. Sherlock, Watson és Ica egyáltalán nem hasonlítanak a mostani tizenévesekre, viszont sokban emlékeztetnek azoknak a gyerekfilmeknek a szereplőire, akiket a mostani húsz-harmincéves korosztály nézett a tévében.



Gyakori dolog, hogy a magyar filmekhez elnézőbben állunk hozzá. A Sherlock Holmes nevében-nek nincs szüksége erre a mentőövre. Látszik rajta, hogy minimális pénzből készült, de ez egy pillanatra sem válik zavaróvá, bőven ellensúlyozza az, hogy Bernáth Zsolték izgalmas beállításokkal,helyszínekkel és kameramozgásokkal (ahogy az utcanévtábla beúszik a képbe), maszkokkal, a színek bátor használatával (Dario Argento jutott az eszembe a záró harmadot nézve) moziszerűvé varázsolják a filmet.

Nem véletlenül mondta a vetítés elején a rendező, hogy mindenki próbáljon meg 13 éves lenni. Vannak dolgok, amiken felnőttként csóválhatnánk a fejünket. Néhány túl direktre sikerült párbeszéden, vagy éppen Watson Sherlock hegedülésére lejtett esetlen táncán. Az utóbbi már túl sok volt nekem. Szerencsére ezek csak apróságok, amik az összképen észrevehetően nem rontanak.


Bernáth elmondása szerint sok felnőtt néző elvesztette a fonalat a filmvégi álomjelenet során. Való igaz, abban a részben hiába keressünk logikát. De egy álmon felesleges ilyet számon kérni. (Ezért is untam meg az Eredet-et a végére, ott mindent próbáltak megmagyarázni. Minek? Mégiscsak egy álmot látunk.) Felnőtt fejjel, fele annyi képzelettel, mint egy gyerek, az utolsó harmad volt számomra a legizgalmasabb, ott ütközött ki a leginkább, hogy a horrorfilmek (Hasfalmetszők) felől jöttek Bernáthék. Üldözés szűk folyosókon, csigalépcsőn, szobák bevilágítása zöld vagy piros fénnyel. Olyan ritkán lehet ilyet magyar filmre írni: már magukat a képeket is jó volt nézni.


Egy egész várossal a hátuk mögött, nagy elszántsággal, kihozták a maximumot abból a kevés pénzből, ami rendelkezésükre állt. Remélem, egyszer dolgozhatnak majd egy normálisnak mondható, több százmilliós költségvetéssel is. Kíváncsi vagyok, abból mit hoznának ki.

Varga Dénes
[origo]